körmagyar

"Ha az önállótlanság külhonban önállósággá fordul, hazatérve az önállóság az önállótlanság falaiba ütközik."

(16. századi szász céhmesteri életbölcsesség)

Külhonban hosszabban tartózkodó honfitársaink megismerve más, eltérő normákat, hazatérve sokszor bosszantó, avitt, már-már "balkáni" működési zavarokat fedeznek fel a hétköznapi és a hivatalos életben is. Még az átlagos turista is érzékel és közvetít kulturális különbségeket és hasonlóságokat. Neki is megadatik a tágabb horizont befogadása, az új oppoziciókból való folyamatos építkezés lehetősége. S mégis gyakori tapasztalat, hogy visszatérve a bevett működési struktúrák felőrlik a frissen szerzett attitűdöket, s a pozitív energiák elhalnak a szürkeségben.

Ja kérem, a kulturális sokk, legyen az külhoni vagy belföldi eredetű, megrázza az ember lelki világát. De pont ez az, amit mi magyarok (többségünkben) nem merünk, nem akarunk átélni, menekülünk az önállóság kihívásaitól. Immobilok vagyunk, a kalandok nekünk fárasztók, veszélyesek, inkább sütkérezünk az "avaron", az "ugaron". Kádár népe vissza vár. Hobbitként szeretnénk leélni életünket a Megyében.

A tanult tehetetlenség kontraproduktív mintákat rögzített. Tudjuk, érezzük, hogy a langymeleg közeg megfojtja a kreatívitást. Tort ül a középszer és egyéniségünk sírján burjánzik az eltúlzott megalkuvás. A tömeges önfeladás pedig tömeges frusztrációt, depressziót, önsorsrontást teremt. Túl sok a felesleges korlát, életünk horizontja mesterségesen zárt. Vakok vezetnek világtalanokat.

Az elavult status quo-t a régi világ ma is létező démonai őrzik. Nem engednek felnőni. Alig működik az egészséges verseny, így "atléták" sem teremnek. "Délibábos Hortobágyon" apátlan, anyátlan birka nép legel.

De kinek jó ez, ha mégsem jó senkinek?